Éveken át belém rögzült a betegségtudat, amire a környezetem rásegített, de ami a legfontosabb tényező, hogy én is magamat. Lemondtam a saját teremtőerőmről, másoktól való függőségbe taszítottam az életem. Ahhoz, hogy jól legyek és boldog életem legyen, mindig más külső dolgot kerestem, amitől vártam a remélt boldogulást.

Azért, hogy szeressenek, megalkuvóvá váltam, és ahogy kedvenc pszichiáterem, Csernus doki mondja, lementem kutyába, mert gyengének hittem magam ahhoz, hogy kiálljak magamért, és eltávolítsak olyan embereket az életemből, akik feltételekhez kötik a szeretetüket az irányomba.

Amit azonban kerestem, végig bennem pislákolt, és életben tartott akkor is, amikor én nem akartam, nem mertem, nem tudtam róla tudomást venni. A testem sokszor erőtlenné vált, az elmém is megbetegedett. De hogy mi tartott akkor életben? Egy mindnyájunk számára megfoghatatlan transzcendens, velünk született „adottság”: a lélek.

Nem értettem néha, mitől vagyok erős a leggyengébb időszakaimban is, mert ahogy a bibliai sorok is visszatükrözik: Amikor gyenge vagyok, akkor vagyok erős(?)…Hát persze. A lélek ereje belobbant, begyulladt, s mivel mindig szelíden, alázattal, nyitott szívvel tekintettem már akkor is a világra, esélyem volt felismerni a saját istenségem, a saját szerethetőségem, azt, hogy magamban magamért vagyok, és hogy lényegében csak magamra számíthatok.

Ennek tudatában szükséges elérni az egészséges önbizalmat(„önhitet”), azért, hogy aztán az embertársaim javára lehessek, s nem utolsósorban, ne félemberként éljem le az életem. Az erőmre ébredés a gyógyulásom idézte elő, és bár most is vannak nehézségek-amiket az elme korlátai szülnek-gyógyultnak érzem magam.

A másik oka annak, hogy megváltod magad, ha képes vagy felismerni a szavaid és gondolataid súlyát, mert nem mindegy, milyen energiatöltetet adsz nekik. „Vagyok…” …”Fáradt vagyok, gyenge vagyok, beteg vagyok.”… Minél többször plántáltam magamba ezeket a gondolatokat, valóban meg is mérgeztek engem, és még inkább elhagytam magam.

A „vagyok”-kal az életünket rombolhatjuk le egy másodperc töredéke alatt, ugyanakkor az benne a rendkívüli, hogy teremteni is tudunk vele. Annál gyorsabban, minél jobban magunkévá tesszük azt az élő és eleven hitet, hogy bennünk az Isten. Mint óceánból vödörbe kimert víz, úgy kapcsolódik össze töredékes énünk az ő végtelen forrásával, és így lesz az emberiből valami felsőbb rendű, isteni.

Ahogy egy fiatalabb kori szlogenemben megfogalmaztam: „Csak azok a dolgok tesznek szabaddá, amiket te teremtesz.” Te, az Isten…

Saját magad szabadítója, megváltója, istene vagy.

Képes vagy így arra, hogy feloldozd múltbeli béklyóid, és felszabadulj a kínzó múlt rabsága alól, valamint, hogy a lélek ereje lakjon benned, és így folyton szárnyalni hívd magad.

Nekem a lelkiből-nem meglepő módon- testi tünet lett, és mikor a testi fájdalmaim volt a fókusz, hajlamos voltam megfeledkezni róla, hogy van, ami magasabbra tud emelni, mert bár láthatatlan és titkos, de érezhetően végtelen erő; maga a lélek.

A test erőtlenségei végesek, a lélek azonban határtalanul örökkévaló.

Én éreztem, és egy idő után végre hittem ennek a benső forrásnak, ezért általa most ott vagyok, ahol, gyógyultan, a céljaimért dolgozva a mindennapokban.

Nem a betegségtudatot erősítik fel a gondolataim, hanem azt, hogy képes vagyok minden nap újraformálni, átírni, teremteni a sorsom, és hogy a lélek mindig él, akkor is, mikor a test feladná.

Jézus már rég kinyilatkoztatta: „A lélek, ami éltet, a test nem használ semmit.”