Néha az élet apró pillanataiba vannak csomagolva a legnagyobb fordulatok, legnagyobb meglepetések.

Emlékszem belül mennyi harcom volt a testvéremmel, mert nem tudtam, hogyan viszonyul hozzám. Sokszor valószínűleg még olyan negatív dolgot is beleláttam, ami nem is volt soha. Mindig azt szerettem volna, ha példát tudok neki mutatni, s megláthatja azt, milyen, mikor valaki hozzá közel álló személy a sűrű sötétből küzdi fel magát a fényre. Én azt hittem-amivel alapban probléma volt- hogy nem szeret, hogy mindig csak a riválist látja bennem, s miközben belé láttam az ellenszenvet, bennem volt a legnagyobb gát, az, hogy hagytam felépülni a kimondatlanból a kettőnk közé épülő falakat.

Bár nem beszélünk gyakran, tudom, hogy ott lennék érte, ha hagyná, s ott lenne értem, ha hagynám. Mennyire hamar emberek közé kavar a kimondatlan! Űrt, távolságot, kattogást azon, mit gondolhat a másik, s közben gondolja vagy nem, elfolyik az idő, és megmérgez a pillanat, az üres perc, amit közösen is el lehetett volna egymás közelségében tölteni.

Amióta Pesten vagyok, még kisebbnek látom magam, és még inkább felértékelődik bennem a „mi lett volna, ha jobban képzem magam”, és nem csak betegeskedem éveken át. Mert igen…én választottam a betegséget is tudat alatt, ez volt a könnyebbik út túlélni, ahelyett, hogy minden erőmmel inkább küzdöttem fel volna magam a ranglétrán. Persze kellett, hogy az legyek, aki, hogy felismerjem a rejtett erőm, és hogy mindig vannak választásaim.

Mégis jó megtapasztalni azt is, hogy amikor a leggyengébb vagyok megint, akkor kapok egy váratlanul erős ütést a testvéremtől, hogy felébredjek, és menjek tovább. Most ő figyelmeztetett rá, hogy akármilyen kicsinek is érzem magam, nagy vagyok, mert a keresztjeim ellenére törekszem, tanulok, élek. S hogy okkal vagyok ott, ahol, a jó értelemben véve.

Én nem érzem, hogy megérkeztem volna, csak akkor érzem ezt, ha írhatok, és….írhatok. De eszméletlen érzés olvasni valakitől ezeket a varázsszavakat, amik  jelenleg ismét életet leheltek belém, és nagyon jókor lettek időzítve. Ha kívülről szemlélem magam, elcsendesítve körülöttem a világot, és csak a benső hangra figyelve, valóban. A saját életutamra fókuszálva láthatom, hogy nem megtorpanás, fejlődés van, illetve amúgy sem érdemes siratni azt, ami rég elveszett. Szokták igen mondani: „Ne a régivel harcolj! Minden erőddel az új építésén dolgozz!”  

Hálás vagyok a testvéremnek, hogy felolvasztotta a jég szívemet, és hogy hozzásegített ahhoz, miszerint kicsit a mával jobban szeretem magam. „Büszke vagyok rád” – mondta. Bennem pedig elindult ettől valami. Valamiféle szívmelengető érzés, hogy kicsit nézzek már fel magamra, kicsit ne okoljam, ne vádoljam magam, mert nem hazátlan vándor vagyok, hanem egy szép lassan hazatérő harcos, aki akármilyen esendőnek is látja magát, tulajdonképpen törekszik győzni. Megismerni, túlnőni, meghaladni önmagát, hogy mindig több és több legyen, méltóképp szolgálva ott, ahol van, azokkal, akik lehetőséget adnak neki önmagának lenni, kamatoztatva az egyéni talentumait.

„Egy igaz testvér hű marad egy életen át.” Ez most is bebizonyosodott. Akármi történik, mindig ott van értem, csak szükséges lebontani az általunk egóból, hiúságból, dacból épített falakat, hiszen a Szeretet elemi erő, s az mindennél többet ér.

Ha leszületik egy testvérlélek, annak mindig oka van. Soha nem vagyunk egyedül.