Sokszor elszégyenlem magam, ugyanis eszembe jut, hogy mekkora áldás az életem, s én mégis számtalanszor elégedetlenkedem.

Egyszer az egyik volt barátnőm azt mondta, hogy nekem semmi sem jó. Akkor megharagudtam rá, mert belül éreztem, hogy igaza volt…

Tényleg nem.

Akárhova sodor az élet, akárkivel, és akármiképpen, valahogy nem találom a helyem, valahogy mindig mást akarok, mint ami van, ami adatik nekem. Az égi támogatás végig mellettem áll, mégsem érzem, hogy alkalmas lennék arra, amire meghívnak engem. Folyton ellenállok, s amikor jót is érzek, elhívást valaminek az irányába, mégsem adok bele száz százalékot. Csak evickélgetek, de nem haladok, legalábbis én így gondolom. Persze a párom biztat, hogy vegyem már észre, honnan indultam és hol vagyok, ennek ellenére késztetést érzek túlságosan is lebecsmérelni magam, és másokhoz hasonlítgatni az életem.

Egyre gyakrabban előfordul, hogy megjelenik bennem a nagy kérdőjel, miszerint én minek is vagyok itt, s mi az, amire egyáltalán el vagyok rendelve. A másik kérdés, ami felvetődik bennem, hogy miért adatnak nekem jobbnál jobb lehetőségek, amikor nem tudok velük mit kezdeni, és csak visszalépek a kihívásoktól való félelem miatt.

Mit akar ezzel üzenni az élet?

A párom szerint nekem ezzel dolgom van, azért dobódnak elém ilyen szituációk állandóan. Nos, ezt én is így gondolom. Talán tudom is, hogy mi áll a háttérben, de ez a tudás csak egy dolog. Akkor válik ugyanis élő tudássá, ha sikerül alkalmazni, megélni azt, a gyakorlatba ültetve.

Még mindig a kifutópályán álldogálok, s nem tudok, mert nem merek repülni. Nehéz eldöntenem az irányt is, s ettől az égő bizonytalanságtól még inkább nem akarok felszállni sem. Éhezem, szomjazom az igazságot, s keresem is bőszen legbelül, de valahogy mindig ugyanott lyukadok ki. Nagy koponyák erre azt mondják, hogy addig nem lesz változás, amíg az eddigiekhez hasonlóan gondolkodsz és tekintesz dolgokra. Változást csak úgy tudsz elérni, ha az eddiginél másabbul nézel az életed apró mozaikjaira.

Az tart életben, hogy tudom, nem lehet így vége.

S mi van akkor, hogy amit kudarcnak élek meg, lehet, hogy gyakran egy ugródeszka a vágyott boldogság felé? Hogy az élet máshova, másmilyen helyre szeretne tovább lökni? Azért, mert az szolgálja a lehető legjobban azt a magasabb rendű célt, amit valóban be szükséges töltenem.

Jelenleg megint könyvet írok az életemről, a megtapasztalásaimról. Még nem született meg, de már tudom a címét: Ébredés. Most ősszel a Fénymunkás c. művem lesz kapható a Lírában de addig is már az új kis kötetemen dolgozom.

Szükségem van erre az írói terápiára. Minden pillanata megmozgat, éltet. Az más kérdés, hogy egyáltalán érdekel-e valakit, amit képviselek, gondolok, és hogy hányan olvassák el majd a könyve(i)met. Ezek igen, más és talán mellékes kérdések.

Az igazi lényeg a bensőnk valódisága. Mi az, ami eleve a lényéből fakad…Ami nem más hangja, félelme, hanem az ő saját határtalansága, mindaz, amit tényleg és valóban ő szeretne elérni. Ami neki teres, tág és könnyű.

Számtalan áldás, út, lehetőség adott. Mégis csak ácsorgok összezavarodottan, és kapkodok hol ide, hol oda, hogy válaszokra leljek. De hát azok bennünk vannak, nemde?

Lehet, hogy magamba kéne fordulni, és elgondolkodni végre, mi az a cél, amiért a tűzbe mennék, s mi az, amiért felkelnem se éri meg, annyira nem én vagyok. Annyira vakvágány.

Az ősz több szempontból is mérföldkő lesz az életemben. Mind a munkámban, mind a tanulmányaimban, mind az írói pályafutásomban. Eljön az idő, hogy tömérdekül kapom majd a jeleket. Eljön a pillanat is, hogy vajon le merem-e vonni belőlük a konzekvenciát. Hogy tényleg érdemes továbbmenni, vagy inkább forduljak más irányba.

Mindegy. Itt él bennem a kérdőjel. Válaszra várva. A kérdőjel, ami szeretné, hogy megkapva a választ, elkezdhessen identitását felismerve megkérdőjelezhetetlenné válni.