Lassan ébredt a hajnal.

Csókolóztunk néma szavakkal.

Árnyak közt hozzád mégis hűen,

szeretkeztünk meztelen, anyaszülten.

Az éjből csentünk egy titkot,

hagytuk, nem kerestük az okot,

hogy miért fűz össze minket a sors,

hogy mégis miért illant el gyors

a gyönyör, ami a karodban égetett,

a szoros ölelésed, ami felébresztett.

Oly kifürkészhetetlen mégis az élet,

aki tegnap voltál, ma is mellettem ébred.

De nincs egység, ha a tudat belül szétmar,

hogy lehetne másképp, akár azonnal, hamar.

Most éjbe festett csillagokként ragyogunk,

még nem veszett el, még él a holnapunk.

Izzik belül a tűz, de megfagy kinn a levegő,

s érezzük igen, hogy a másik az, Ő…

Tudom, hogy az élet része az elmúlás,

hogy sokszor nem marad semmi más

csak az érzés, amit egykor megálmodtunk,

a vágy, hogy egymásért mindent eladtunk

másnak, hogy majd ő megbecsül,

felmagasztal, tényleg akar, felhevül.

Csókodtól kizökken az időből a világ,

és lelkünk a végtelen szövi majd át.

Egy icipici ébredés lesz benne,

és tudjuk, hogy mindig is megérte.

Kiss Viktória