Ma bográcsozni voltunk a párommal. Jót tett a vidéki élet, a falusi hangulat, a közvetlen, barátságos odaadás a jegyesem barátainak részéről. Rég éreztem azt, hogy jól vagyok a bőrömben, hogy van élet, van téma, vannak önfeledt percek, amiktől kizárom a világot. Amikor elhal az egykori élet, valami új van születőben, az tény és való.

Én is éreztem az új élet, az új világ szelét, átéreztem, megéltem, ahogy árad a Tisza, ahogy lágy szellő érinti az arcom, ahogy jólesően cseverészünk egy hársfa árnyékában.

Mindig van elmúlás, ugyanakkor mindig ott az esély a feltámadásra is.

A szeretetben töltött idő, az őszinte emberi kapcsolatok hatalmas erővel rezonálnak a szívbe, s ez más értelmet ad az egésznek, amit úgy hívunk, Élet.

Pár évvel ezelőtt még fel akartam adni. Pár évvel ezelőtt ilyenkor megjártam a poklot. Ismerős nővérarcok között, ismerős falak „árnyékában” koldultam a szeretet, az igazságot, a folytatást, a reményt, az érzést, hogy egyszer felemelkedem és nekem is sikerül.

Most, valamivel későbbi idők távlatából már értek mindent. Az Élet helyettem is eltávolította a nem méltó embereket a körömből, és ami pillanatnyilag megölt, az hosszú távon felüdített. Az a felismerés, hogy az amúgy is hazug kapcsolataimból felébredhettem józanító pofonok által, valamint, hogy ne éljek az illúzióknak, mert az igazi boldogság, mikor hamis képzetek helyett álmok, célok készülnek megszületni.

Ma olvastam egy ismerősöm Facebook idővonalán, hogy az élet helyettünk is lezárja a kérdőjeles kapcsolatokat, és ez elindította bennem a hála érzetét. Nincs sok ember körülöttem, csak éppen annyi, aki érdemes a szeretetemre, akinek érdemes vagyok a szeretetére. Se több, se kevesebb…

Bográcsozás után feleszméltem arra, mi hiányzik az életemből. A szabadság, a társaság, a közös pillanatok. Ezt nem veheti el tőlünk a világ, még akkor sem, ha félelem tombol odakinn. Az ember önmaga teremt, és mindig tud alkalmat találni arra, ha akarja, hogy a fényben éljen, hogy megragadhassa a múló pillanatokat, örökkét kovácsolva belőlük.

Nos…vannak évek, amelyek kérdéseket tesznek fel…és évek, amelyek válaszokat adnak. Tolul az arcomba az idézet a naptáron, hogy ébredjek fel…Most van itt az esély, a lehetőség, az alkalom, hogy helyrehozzam a múlt hibáit és kemény melóval kiússzak a komfortzónám langyos, de kényelmes, meleg vizéből…Nem olyan egyszerű, mint sokan gondolják. A test emlékezik arra, amit átélt egy fél életen át, és a továbbiakban is arra akar programozni, átvenni az uralmat az elme, az akarat fölött. El akarja érni, hogy minden a megszokott legyen, hogy bűntudatod támadjon, ha neked végre jó, mert megharcoltál érte, miközben a környezetedben senki nem tud példát mutatni, csak mérgezni a hétköznapiságával, az átvegetált életével…

Szeresd azt, ami hozzád tartozik, nem feledve el, hogy honnan indultál….Mindezek ellenére ne engedd, hogy amit felépítesz verejtékes nappalokkal, amiket megálmodsz magányos percekben, valaki más megtörje, elvegye tőled…

A magány nem társnélküliség. Én arról a magányról beszélek, ami kegyelmi kiválasztottság, hogy teremthess, elvonulva, csendesen…Éltesd a lángot, őrizd a benső békéd és álmod, adj magadnak bátorságot, hogy megtedd, megéld, amiről más csak illuzionálni, vágyakozni képes. Amikor a vágy találkozik a szándékkal, elkezdődik a vonzás. Amikor pedig vonzás van, a teremtés szabadsága fogan.

Tudd, hogy akiket érdekelsz, soha nem hagynak el, és mindig lesz időtök egymásért lenni. Aki elmegy, hagyjad…nem volt érdemes arra, hogy felnőjön hozzád.

Kiss Viktória