…igen, lesznek napok, mikor a szívedet adod oda másoknak. Kiszolgáltatod nekik, és bízol, hogy épségben megőrzik azt. Aztán megtörik, és visszadobják a darabjait. Elfogysz, de még mindig hiszed, hogy a pillanat érted, értük, rólatok szól, és úgy is kapálózol feléjük, hogy közben tudod, rég érdemtelenek rá. A szív már csak ilyen; sebezhető; olykor naiv és gyakran ebből kifolyólag szeretethiányos.

Vakká tesz, elmész a végsőkig, csak hogy szeretve légy. Mindeközben megbuksz, elesel, és nemcsak, hogy nem szeretnek, de legfőképp Te sem magadat. Kérdőre vonod a mindenség varázsát, a tiszta hitedet. Keresed a miérteket, s válaszképp rémálmaidban visszaköszönnek a fájdalmak, sebek, hegek, eltemetett emlékek.

Ezektől a napoktól kezdve, ha állod az ütéseket, harcossá válsz. Mert nem az ütés ereje a lényeg, hanem hogy minden egyes sebed felszakítása után fel tudod szívni magad, és földhöz teríteni azokat a mohó elképzeléseket, vágyakat, amelyek indulatossá, hiszékennyé, éhessé tesznek, így nem látva meg azt, ami igazi, valóságos, ami…tényleg Neked van szánva.

Kapd fel hát a szíved, indulj el az úton…s ne hagyd, hogy azokat a tört darabokat, amiket ismét a helyükre raktál, valaki más újra szét tudja szedni.

Kiss Viktória