Már csak messziről visszhangzott az érzés. Kezembe fogtam a tollam, és amint útjára engedtem a képzeletem, ott volt velem újra. Fejembe szöktek az évek, s egyszerre csak ott állt előttem a beteljesületlen, de elmémbe zárt, meztelen valóság, ami csupán csak egy illuzionált világként válhatott valóra. Nála merészebb álom nem is tudott elgondolhatóvá válni.

Talán ez az elérhetetlen vágy mentett ki a fájdalmas mindennapokból, mert reméltem, hogy megtörténhet. Szinte most is érzem, ahogy barna szemeibe beleég a kíváncsiság, hogy ki vagyok, és hogy kivé válhatok miatta. Látom a mosolyát; melegsége mindig is kisugárzott a szívembe. Folyton mondogatta-ez a tudat pedig tüzesen járta át a testem– hogy különleges vagyok. Felszabadított teljesen.

Ahogy rákapcsolódtunk egymásra, úgy a külvilág megálljt parancsolt, és behódoltak előttünk a körülmények. Nem alkudtunk meg a problémákkal, minden percben egy új lehetőség ígérete csengett. Aztán hirtelen megtört az ábránd, belém pedig tél költözött. Már nem a lehetőségeket, a vágyat, az iránta tanúsított érzelmeket idéztem ott belül, csak fagy maradt, üres és hideg lélek… egy beforratlan seb ereje engedett hanyatlani.

Felébredtem a mély álomból, s egy hideg kéz a nyakam szorította. Megfulladok-nyögtem volna-de erősebb volt a kar, és szép lassan kitávozott belőlem a lelkem, a levegőm, az életem…Még csak esélyem se adódott arra, hogy elmondjak egy imát mindazokért, akik kénytelenek élve halni, és tudatára ébredni, milyen törékeny tud lenni a szív, ha egy mélységes érzelmi tengerbe ringatja magát.

Letettem a tollam, megráztam magam, és keserédes fájdalommal jött a felismerés, hogy élek, mert szenvedek, mert érzem, hogy az emlék valóság tud még lenni, és nem hagy nyugodni. Ha meghaltam volna, nem érezném a súlyát, békésen hanyatlanák a földbe, így azonban cipelem tovább.

Angyalszárnyakon jött Raphael, kérlek, engem oldozz fel…és ne hagyd, hogy békétlenség sújtja a sorsom…irgalmas lelked lelkemnek hitet adjon!

Úgy fáj, úgy éget…félek is a feloldozástól, hisz már megkönnyebbülést hoz, végül tudatosítja magát az idő, hogy el kellett engedni.

Kiss Viktória