Utazunk, és sokszor ezt az kalandot magunk éljük csak át. Képzelgünk, miközben gyász telepszik a lelkünkre, s az a fajta vágy, amit ilyenkor megidézünk, csak színeset szeretne a szürkébe inni, hogy legyen okunk a meseszerű világ megélésére. Ezért ragaszkodunk oly sokan az illúzióinkhoz, a képzelt világunkhoz, mert kulcsra zárjuk és ott bármi megtörténhet velünk. Ott végtelen van. Amikor kifut a talaj a lábunk alól, amikor összecsapnak fejünk felett a hullámok, és amikor a napsütésben is csak esőillatot érzünk, akkor jól lehet, szomorkodni felesleges, mert valahol valaki éppen gondol ránk. A gondolat pedig megsokszorozza a teremtő erőt. A gondolat energia, és tudati síkon megidézi a másikat.

Hát nem nagyszerű a szeretet hevében ráhangolódni a másikra, és „ejteni” neki pár meleg szót, amitől felolvad a jégszíve?

Nem is gondolnátok, velem együtt hányan vágyunk a legbensőbb világunkban élni, úgy, hogy esélyt kapunk szeretni, és hogy szeretnek minket.

Amikor elhalkul az utolsó szó, mikor elfordul tőlünk a kis csapat, akiket a barátainknak hittünk, és amikor a testvéri szót felváltja a hűtlenség csendje, akkor dühösek vagyunk. Mintha hazaárulókkal vettük volna körbe magunk éveken át, olyan emberekkel, akik megsebezve a szívünket folyton a tudtunk nélkül csak elnyomták, ellopták az álmainkat. S lenne az a kevés, akiért megéri élni, de még nem találkozhatunk, vagy már nem. Mégis összeköt minket a láthatatlan, de mindennél erősebb kötelék ereje. Ilyenkor elég egy pillantás, a tudat, hogy már találkoztunk valahol, egy kósza mosoly, hogy egy szívben, egy szívvel osztozunk földi életünk felett.

Bár fogy az időnk, a képzeletben megyünk tovább. Becsukódnak ajtók, de látunk más gyönyörök ablakain át…

Kiss Viktória