Magamtól féltem, mindattól, amit a börtönömbe zártam. Az elmúlt évek sikoltó fájdalmai karcoltak belül, de küzdöttem ellenük.
Minden, amit most nyertem, az elégedettség érzését váltotta ki belőlem, a nyugalmat, hogy képes vagyok újra keményen dolgozni és tanulni. De a legtöbb ember, akit ismertem, valahogy mindig emlékeztetett rá, hogy végül úgyis magam maradok. Utólag nem bánom, hogy magasabbra szárnyaltam, és már nem akarnak utolérni. Ezek a személyek soha nem is szerettek volna velem tartani.
Önző világukba nem csak magukat lökték, engem is. Megelőlegezve a bizalmat nekik, szívből hitet adva és időt, figyelmet fordítva rájuk, rá kellett ébrednem, hogy bábu voltam a kezeik között, akit zsinóron rángattak kényük-kedvük szerint.

A jó szív megbocsát, de nem felejt. Ugyanakkor, ha szeret, sokszor naiv és vak.

Az én szívem is ilyen volt egykor, valaha.

Remélt barátságok, romba dőlt, de örökillatú szerelmek és várt csodák, úgy, mint a vágyott haza ideája, az otthon melegének varázslatos, gyermeki képe és a testvérség szent és csorbíthatatlan kötődése, mint illúziók hajtottak éveken át. Hamisak voltak, de mivel igazán hittem bennük, túléltem ezt az időszakot, amíg valójában meg akartak téveszteni, ölni. Halálos fegyvert fordítottam ellenük; hazugságra tiszta szívvel feleltem. Előfordult az is, hogy szavak nélkül buktam le a szakadékba, önként vállalt túlélési ösztönnel, hogy ha már nincs ki vár, a fény majd talán elér…A fény, ami bennem lakozott, élni akart, vágyta a létezést. Nem tudta, kiért, miért. Csak azt, hogy meg fogja érni megvívni az összes csatát egy helyen…ott benn.
Rámutatott ez a helyzet arra, hogy ha hiszek magamban, emberektől, körülményektől független, győzelemre vagyok ítélve, hiszen több erőm van, mint gondolnám. Több álmom, szeretetem is.

Amikor félek a szenvedéstől, tudom jól, már nem azért rettegek, hogy elveszek, hanem hogy ismét ugyanarra a vakvágányra tévedek, ahonnét megint erőmön felül kell majd kilépni.
A szenvedés illúziója a legerősebb, és ezt a magány vélt vagy valós képe generálja. Tényként állítja eléd, hogy eljön a nap, mikor a magány öl meg Téged, engem, Minket. Valóban csak egy kép. Igazából sosem vagyunk egyedül.

Mindig számíthatunk önmagunkra, és aki ráébred erre a végtelen lehetőségre, már soha többé nem akarja börtönbe zárni magát, hogy a többiek rajta nevessenek…

„Ugye én megmondtam” …röhög a kétség.

„Én meg átéltem, hogy most is itt vagyok” – mosolyog rá a lélek.

Kiss Viktória