Halkuló világ
Álmokon át
Üressé váltam legbelül.
Soha nem akartam üres lenni.
Nem gondoltam volna, hogy valaha az leszek.
Amikor az életem gyorsan túlnőtte magát és hol itt, hol ott csekkoltam be, megszűnt egy idő után már az utazás izgatottsága létezni.
Mindenki elhaladt, elszaladt mellőlem, külön utakra tévedt, és akármilyen nyertesnek is éreztem végre magam, ott belül mélységesen magányos érzelmek íródtak felül. Ismét.
Falakat bontottam le, és mégis kijátszva éreztem magam, hiszen a tudtom nélkül épültek fel. Úgy gondoltam, elszigetelt csak az lehet, aki megteremti magának. Ugyanakkor a biztos is megöl, ha nincs benne kihívás, izgalom, különleges történés. Talán a kompenzálásom, hogy elfelejtsem, ami volt, és átéljem, ami lehet, ez a kettő érzelem került ütközésbe és egymás elleni harcba bocsátkoztak ellenem, illetve értem.
Az egyik engem akart megváltani, a másik hátba akart szúrni, visszarántani a tényleges vesztesek közé.
Barátokra nem számíthattam, mert nem voltak igaziak.
Tiszta szeretetemmel visszaéltek, és sokat adtam, elég sokat ahhoz, hogy búcsút intsek nekik, akik csak a saját érdekeik nézték.
Hogy volt-e valaha igaz barátságom?
Nem.
…De álmaim igen.
Persze, az is fakult néha, tompult a tudat, a szív, és fel akart adni mindent, ami én vagyok, de a céljaim sohasem ellenem; értem szóltak.
Az élet törvényszerűsége, hogy emberek jönnek-mennek, és mi nem tudjuk, mire, kire várunk, és hogy egyáltalán mit is akarunk valójában. Néha csak extázisba zuhanunk, és ritkán csak nagyokat merünk álmodni, anélkül, hogy tudnánk, még nem vagyunk készek rá, főleg, ha nincs is miért, mert holmi illúzió az egész.
Vajon mit teszünk akkor, ha összefolyik az álom a valósággal, és határtalanságot szül a valós határok helyett? Aztán mi van akkor, ha ébredni kell, és meg tudjuk különböztetni a képzeletet az igazságtól?
Fel tudjuk dolgozni, hogy mindaz, amit építettünk, hazugság volt, összeomlott, vagy éppen csak szemernyi igazság létezett benne, és nem olyan teljesség, amit beleláttunk.
Falakat bontunk le, mégis felépülnek.
Emberekhez ragaszkodunk, és mégis megcsalattatunk.
A célok soha nem ellenünk, értünk szólnak.
Az érzelmeket az igazi, szenvedélyes impulzusokat azonban csak az a szív fogadhatja be, amelyik minden pillanatban észreveszi a valóságba rejtett gyönyört, ha extázisba sodor, ha nem.
Mindig van, miért bezsongjon a szív, azonban néha pihennie is szükséges az üresség csendjében, hogy aztán újra átélje a boldogság igazságát, izgalmát és valamiképp meg is tartsa azt, annak ellenére, hogy van, mikor elfolynak hevült érzelmei, akár a víz, és felejt, mint más, sokezernyi szív dobbanása.
Trackbacks and Pingbacks