Sokszor éreztem, hogy van, amit nem tudok elfogadni.

Az pedig, hogy úgy látlak Téged, ahogy Te csak nézel engem.

Szívemet számtalanszor gyötörte bűntudat, a „mi lenne, ha tudnék” segíteni.

Ha tudnék…De nem tudok.

Mikor szemeidben néhanapján megtekintettem a fényt, a legboldogabb voltam, talán boldogabb, mint Te.

Te, aki észre sem vetted a benned rejlő erőt, azt, hogy mindig dönthetsz a Szeretet ereje mellett, hogy az a ritka fény el-elvesző tekintetedben mindig ott éghet, talán jobban is, mint valaha.

Testvérnek lenni nem vérségi kötelék, sokkal inkább lelkek találkozása, amelyek együtt pendülnek meg a megértettség és az egymás iránt tanúsított Szeretet húrjain.

Nyomasztottak éjszakák, az ünnep sem volt magasztos, mikor messze voltál tőlem. Nem mérföldekben, lélekben állsz távol.

Egy ideig úgy éreztem jót akarsz, és hogy látva szárnyalásom nem szeretnél a saját sebeiddel visszarántani a földre, ugyanakkor azt sem hitted el nekem, hogy nem naiv vagyok, csak nagyot merek álmodni.

Bár mindig nyitva van az ajtóm, Te döntesz az elzárkózás mellett, s kulcsra zárod azt.

Bár mindig hívtalak, lélekben sosem válaszoltál. Hangod akart meggyőzni engem.

Őszinteségre invitáltalak, a hit erejét mutattam meg Neked, de Te kattantnak tituláltál és elvonultál a Magad által generált árnyékodba.

Jól tudom, nem hallasz, hiába ordítok, azonban ha a csendbe suttogok bele, igazságtalanul megvádolsz érzelmeimért.

Lehet, néha nem is az fáj, hogy ezt teszed velem, hanem hogy nem engedsz szeretni.

Nemcsak magad engeded elfolyni az élet végtelen vizének medrében, sziklákat karcolva és gördítve lelkedbe, de azt sem engeded, hogy én áramoljak, és segítselek áramolni. Nem tanácsot adtam volna, hanem rávilágítani arra, hogyha van árnyék, és fény, akkor érdemes a FÉNY MELLETT DÖNTENI.

Egyszer nekem egy jó barátom azt mondta: Miért sopánkodsz, hogy nincs értelme élni?

Csak élj…hisz az Életed INGYEN KAPTAD.

A múltban nem bent kell ragadni, áldozatszerepbe bújva. A múltból csak a tanulságokat beépítve a jellemfejlődésbe érdemes életet élni, és nem vegetáló, kényelmes, kipárnázott túlélést választani.

A kemény szavak már rég nem fájdalomból erednek. A vágy visz tovább, hogyha távolról is világítok, egy nap majd úgy látod Önmagad, ahogy én láttalak mindvégig. A kezdetek óta.

Fényként ragyogva, s nem árnyaknak áldozva fel a lelked. Az Életed.

Kiss Viktória