Megtapintja arcom az idegen valóság.

Közelítene felém, és levetné az álarcát.

De vannak szerepek, miket viselni kell,

és a szív megszakad: menne e földről el.

Hűvös árnyak izgatottan körbezsonganak,

otthont nekem az emberek már nem adnak.

Ha a tollam hegye karcol a papírra, újra élek,

a valódi hazám, ha sorok által fellélegezhetek.

Nincs szív, mi nekem most ajtót nyitna,

kéz, mi engem szorosan tenyerébe inna…

Éltem fejezetei most csendben íródnak,

érzelmek nélküli valóságba hantolnak.

Mégis tapint igen az idegen valóság,

és levetné nekem egyre hamisabb álarcát.

Őt is szorítja, hogy mi létezhetne, sem lehet.

A sebek nem alszanak, és nyílnak a hegek.

Üdvözlöm e hamis világot; idegenül ismerős.

Nem vagyok más, csak egy kegyét vesztett hős,

ki magát különlegesnek hitte, de fel kellett ocsúdni.

Végül a magány rázott kezet velem, és meg kellett halni.

Új életre ébredve, ahogy közelít felém az álmom,

és már a valóság sem oly rideg: álarccal is a barátom.

Nem olyan távoli, amilyennek valójában hittem.

Mégha maszkolt is, legalább jelenvaló bennem.

Nincs szív, mi nekem most ajtót nyitna,

kéz, mi engem szorosan tenyerébe inna…

Éltem fejezetei most csendben íródnak,

érzelmek nélküli valóságba hantolnak.

Nincs szív, mi nekem most ajtót nyitna,

kéz, mi engem szorosan tenyerébe inna…

Éltem fejezetei most csendben íródnak,

érzelmek nélküli valóságba hantolnak.

JKV

2026.01.03.